A lovagi felszerelés: A CSIZMA

A felszerelés darabjai webboltunkban megrendelhető!

Ha valaki szeretné megtudni, hogy milyen lábbelit viseltek pár száz éve az emberek, nincs könnyű dolga. Sok tanulmány készült a történelmi viseletekről, de ha a lábbelire kerül a sor, többnyire megemlítik, hogy pl. gyöngyös sarut hordtak. Ettől ugyan nem leszünk okosabbak. A régi jegyzékek és leltárak is említenek mindenfélét. Cipellőt, topánt, bocskort, csizmát, sarut, papucsot, de, hogy az elnevezés mit takar, azt többnyire csak találgatni lehet.

Legvalószínűbb hogy az írnok mindig azt vetette papírra, ami neki szimpatikus volt, illetve amit az ő környezetében használtak. Pl. a szerzetes író a főúrnál is sarut említ, még ha az sarkantyús is, az arab utazó papucsot, a végvári vitéz költő pedig csizmát húz mindenkire. A népdalokban is mindenki olyan lábbelit hord amilyen a helyi népviseletben megszokott.

Két fő támpontunk lehet. Az egyik, a régi rajzok, szobrok, festmények tanulmányozása, a másik pedig, ha elkészítjük, és gyakorlatban próbáljuk ki a különböző eszközöket, jelen esettben a cipőféléket.

A régi ábrázolásokon a lovasok többnyire csizmát viselnek, a gyalogosok pedig kicsi, karcsú cipőt. A gazdagoknál, gyakran mindkettőt kis pöttyökkel ábrázolják, ami valószínűleg gyöngy, vagy fémveretes díszítés. A cipőkön szinte sosem ábrázolnak fűzőt, varrást. Mivel régen nem volt varrógép mindent úgy készítettek, hogy a lehető legkevesebb varrással, egy darabból szabjanak ki. A cipőt (a talpon kívül) egy darabból is elkészíthetjük úgy, hogy jól megszorul az ember lábán, nem esik le fűző nélkül sem, csak jó szabásminta kell hozzá.

A csizmáknak két fő fajtája van. A nyugati típus hosszú puha szárú, a térd fölé ér néha az egész combot is takarja. Ezt nyáron gyakran lehajtják, letűrik térd alá.

A keleti típus, ilyen a magyar csizma is, térd alatt végződik, merevebb bőrből készítik, és a szár eleje majdnem mindig felcsúcsosodik. Ez bizonyosan azért alakult így, hogy a csizma szára ne akadjon el a nyereg-szárny aljában lovaglás közben.

Lássuk a gyakorlatot. Mi is belevágtunk a cipő és csizmakészítésbe, és közben nagyon sok mindenre rájöttünk. Egy erős bőrcsizmát mindenképpen be kell törni, taposni, igaz ez a mai csizmákra is. Kaptafa nélküli csizmákat készítünk, így egy két hetet rá kell szánni a bejáratásra. Könnyen meglehet, hogy a lábunkat feltöri, de ha ettől megijedne valaki, tudja meg, hogy Napóleon seregében készítettek először külön jobbos-balos lábbelit. Előtte teljesen egyforma volt a két fél, és úgy kellett kitaposni. Éppen ezért a gazdagabbak mással járattatták be a csizmájukat.

A keleti csizmák kunkori orrának is megvan a gyakorlati magyarázata. Kaptafa nélkül így lehet helyet hagyni az ember lábának a talp és a felsőrész között.

Népdalaink a”sárga csizmát”, mint a lábbelik királyát szokták említeni. Sokan próbálnak ezért sárgára festett bőrből készíttetni maguknak. Régen nem nagyon festették a bőröket, viszont a natúr bőr újonnan határozottan sárgás színű, ami a használatban fokozatosan bebarnul, mígnem majdnem feketére érik. A sárga csizma tehát valószínűleg az új csizmát jelentette.

De térjünk harciasabb területre. Ahogyan más testrészeket úgy a lábat is páncélozták, így alakultak ki a lábvértek. Légegyszerűbb lábvért az erős bőrcsizma. Ennek hatékonyságáról manapság, pl. motoros postásként szerezhetünk „harci tapasztalatot”. Amikor egy németjuhászkutya ráharap az ember lábára és azt utca hosszat vonszoljuk, megláthatjuk milyen jól véd a vastag bőr. Egy hegyes nyílvessző, vagy éles bárd ellen azonban ez kevés, így ide is igyekeztek a harcosok vasat tenni. Fennmaradt pl. olyan mongol csizma, ahol két réteg bőr közé fémpikkelyeket szegecseltek.

A nyugati lovagok eleinte sodronyharisnyát használtak, majd ezt is elkezdték vaslemezekkel erősíteni. Ekkor jött divatba a hegyes orrú cipő és a lábvérteket is ilyenre készítették. Csakhogy az ilyen, néha 20 cm-es vascsőrrel nem lehet járni. Ezt úgy oldották meg, hogy a hegyes vascsőrt két kapoccsal erősítették, az amúgy tompa orrú, rákozott vascipőhöz. Ha a lovagunk csak egy városban, vagy lovagi tornán kívánt parádézni feltette, ha harcba indult levette.

A teljes lemezvértek kialakulásával pedig, a láb formáját követő lábvasakat készítettek.

A lőfegyverek elterjedésével azonban a lábvért volt az első, amit elhagytak és újra mindenki bőrcsizmát húzott.

A csizma fontos kelléke, legalábbis Magyarországon, a sarkantyú. Nyugaton csak lovagok viselhették, meg is lepődtek hozzánk kerülve, hogy itt még a nők is sarkantyús csizmában lovagolnak.

Sarkantyút azonban csak jó lovasnak szabad felvennie, aki egész biztosan nem bökdösi feleslegesen a lovát. Fontos tudni, hogy a sarkantyút nem szokás, a ló ”véknyába vágni”, ahogy az a regények gyakori szófordulata. Aki ezt megtenné, valószínűleg élete utolsó élményével találná szembe magát.

A sarkantyúknak is mindig megvolt a maga divatja, és ez hűen követte a harcmodor és fegyverzet változásait. A lovas-nomádok sose viselték – ők kis lovaglóostorral ösztönözték lovaikat – míg, a talpig vasba öltözött lovagok akár arasznyi hosszú csillagos sarkantyút használtak. Azonban ők sem azért, mert szerették a lovukat gyötörni, hanem mert a kopjás harcmódhoz, mereven előrenyújtott lábú lovagló-ülés tartozik. Így ők a hosszú sarkantyúval pont úgy érték el a lovukat, mint a könnyűlovasok a három centissel.

A felszerelés darabjai webboltunkban megrendelhető!