A lovagi felszerelés: A TEGEZ

A felszerelés darabjai webboltunkban megrendelhető!

 Íjat már az ősember is használt, a nyílvesszőket pedig már ekkor is egész biztos összefogták valami módon a szállításhoz.
          Meglepő, hogy a legegyszerűbb nyíltegezért mégsem az őskorba, vagy az őserdei primitív törzsekhez kell utazni, hanem a középkori Nyugat-Európába, Robin Hood világába. Itt is használtak azért különböző tegezeket, de furcsa módon a híres angol íjászok többnyire vászonba tekerték nyílvesszőiket és kötéllel átkötve vetették a vállukra. Ha lőni akartak kikötötték a vászongöngyöleg egyik végét. A hadseregek szekéren hordóban szállították a nyílvesszőt, csata előtt kiosztották, az íjászok pedig maguk előtt a földbe szúrták. A nyugati íjászok nem voltak túl mozgékonyak.
     Ennek persze az volt a fő oka, hogy itt az íj és nyíl a szegények fegyvere volt, míg a gazdagok megvetették az íjászokat.
     A 2 méteres long-bow íjat pedig nem lehetett sem íjtegezben hordani, sem lóhátról használni.
    A tegez jellemzően a keleti fegyverzet része. Itt a királyi jelvény is volt az íj. Az ókorban íjat és tegezt még a pénzekre is ráverették.
Háromféle íjász eszköznek készítettek tokot, egy honfoglalás kori lovas-íjász mindhármat viselte. Egyet a nyílvesszőnek, egyet a leeresztett, és egyet a felajzott íjnak. Ezt manapság készenléti íjtegeznek nevezik. Különös, hogy a magyar nyelvben, mely pedig oly színes, mindhármat ugyanaz a szó jelöli. Esetleg a puzdra kifejezés jöhet szóba, de ez is éppúgy jelenheti a nyíl vagy íjtartót is.
    Az első tegezábrázolások a tudomány által ma asszírnak és szkítának nevezett népekhez fűződnek.
           Az asszír lovas-íjászok háti tegezt használtak, a szkíták azonban kombinált íj és nyíltartó résszel készült tegezt, amit a bal oldalon az övükön viseltek. Mivel ekkor még nem volt kengyel, nem tudtak volna lóra ugrani, ha mindkét oldalon fegyverek lógnak.
          A  hunok már feltalálták a kengyelt, aminek segítségével könnyebb a nyeregbe szállás, így ők már mindhárom tegezfajtát hordták. Az íjat bal, a nyílvesszőt jobb oldalon viselték. Mivel a lovas-íjász hadrendben a balkezesek külön csapatban, a jobbszárnyon voltak, valószínűleg ők fordítva szerelkeztek.
Nézzük a különböző a típusokat!
Amit a mai lovas-íjászok nem használnak, az a leeresztett íjat tároló puha vízálló bőrtok. Mindig ebben tartották az íjat és csak a harc előtt ajzották fel és tették át a készenléti tegezbe. Egyrészt a mai üvegszálas íjak jobban bírják a felajzást és a nedvességet, másrészt töredékébe kerülnek, mint ezer éve, ragasztott társaik. Nem kell őket annyira óvni, és mostanában ritka a mindennapos, reggeltől estig tartó íjhordás is.
    A készenléti tegez követi a felajzott íj formáját. Annyira szoros, hogy nehogy kiessen az íj, de könnyű legyen kirántani és visszadugni. Lehet húrral fölfelé vagy lefelé, illetve a felül levő végével előre vagy hátra is viselni, mindegyikre láthatunk példát a régi ábrázolásokon.
    A nyíltartó sokféle lehet.
    A perzsa gyalogosok háti tegezébe legalább 100 vessző férhetett.
    Az asszírok és a XIX. századi indiánok háti tegezből lovas-íjászkodtak, de az ő íjaik és vesszőik még rövidebbek voltak. Hosszú 70-80 cm-es nyílvesszőt lóháton  nehéz kihúzni. Ezért a lovasok inkább oldaltegezt használnak.
    A lovas-íjász hadseregek sok vesszőt igényeltek, így nagy, 50-100 vesszős zárt tegezt hordtak. Ezek alul-felül nyithatók. Alulról heggyel felfelé töltenek és becsatolják, majd mikor felülről kihúzzák a vesszőt, ez a mozdulat még a tollat is lesimítja. A hegyeknek azért is kellett felfelé állni , hogy a harcos a sokféle nyílhegy közül, mindig a megfelelőt választhassa ki.
    Amikor ilyet készítettem zavart, hogy zörögnek, ütődnek benne a nyilak. Pont ekkor olvastam azonban egy bibliai zsoltárt, aminek egy részlete a büszke harci paripát írja le, akinek „csörömpöl a tegez az oldalán”. Íme egy kiváló példa a kísérleti régészet és a korai kútfőadatok találkozására. 2500 évvel ezelőtt éppúgy zörgött a tegez mint ma.
    A lapos tegezekbe kevesebb vessző fér (kb. 10-25, ami viszont nem lötyög), nyitottak, csak a nyílvessző felét takarja, de bármikor elő lehet őket rántani. Rengeteg formában készültek az évszázadok alatt.
Ami bizonyos, hogy olyan kör keresztmetszetű zörgős tegez, ami a vessző feléig, kétharmadáig ér, csak sportcélokra használható. Már egy kisebb kirándulásnál is lépten-nyomon kipotyognak a vesszők, de az első futásnál szinte azonnal.
    Érdekes, hogy a lovas-íjászok majdhogy minden ábrázoláson másként viselik a tegezeiket. Jómagam már több ezer tegezt készítettem az elmúlt évtizedben, de ha lovas-íjász megrendelőm akad, mindig egyéni felfüggesztést kér. Valahogy lovon mindenkinek máshogy esik kézre a fegyvere.
    Mivel ezek az eszközök igen nagy felületűek, kívánják a díszítést, ami mindig az adott kultúrához igazodott. Az utolsó európai, lovas-íjászokat alkalmazó hadsereg a török volt. Tőlük sok selyemmel bevont, arany-, vagy ezüstskófiummal (ezüstszállal) hímzett, nemesfém vagy drágakő veretekkel díszített tegez marad fenn és látható a múzeumainkban.
       A magyar lovagi fegyverzethez – a nyugatival ellentétben – hozzátartozott az íjász-felszerelés. Annál is inkább, mert a közhiedelemmel ellentétben nem csak a könnyűlovasok íjásztkodak. A szarmaták, pártusok, hunok, magyarok, bizánciak, mongolok, törökök, japánok és minden lovas nép hadseregében ott voltak a talpig páncélos lovas-íjász elit-alakulatok mint legütőképesebb egységek. Mint leggazdagabb katonák, valószínűleg ők díszítették legdrágábban tegezeiket is, így ezek maradtak meg napjainkig a világ kincstáraiban.

A felszerelés darabjai webboltunkban megrendelhető!